A kereszténység megjelenése és elterjedése a Kr.u.1-3. században

A Kr.u. 1-2. században a hódítások következtében a Római birodalom sokszínű kulturális hatásokat szívott magába, és az egykori mitikus istenek tisztelete mellett egyre inkább kezdtek elterjedni a keleti eredetű misztériumvallások. Ezek a kultuszok megadták a könyörtelen végzet hatalma alól való egyéni megszabadulás, és a lélek beavatás (illetve részben a halál után) bekövetkező újjászületésének ígéretét. A Kr. u. 1. században a keleti eredetű vallások mellett megjelent és rohamosan terjedt a kereszténység. A Iudeából kiindult vallási mozgalom hívei Jézusra megváltóként tekintettek, aki nem a ködös, mitikus időkben, hanem a közelmúltban, történeti személyként élt. A keresztények számára Krisztus az Isten által megígért és a próféták által megjövendölt Messiás, Isten egyszülött fia, aki az emberiség megváltásáért öltött testet, hogy bűneikért szenvedjen, meghaljon, és a sátánt legyőzve, egyúttal tökéletes áldozatként (Isten báránya) lehetővé tegye üdvözülésüket. Jézus tanítóként való fellépése legkorábban Kr.u. 27-re tehető, amikortól megkezdte "küldetését", azaz tanai terjesztését.

A kereszténység kezdetben a keleti provinciák városainak lakossága között terjedt, de korán eljutott Rómába is. A császári kormányzat bizalmatlanul tekintett a kereszténységre, leginkább ellenszenves volt számára az a kizárólagossági igény, amely szerint a kereszténység minden más kultuszt elutasított (köztük a császárkultuszt is). Ez az állam számára gyanússá tette őket. Nero császár (Kr. u. 54-68) idején a keresztény gyülekezeteket már titkos és tilalmas társulásnak tekintették, Traianus császár 110 körül azt az utasítást adta a keresztények kapcsán ifjabb Plinius bithyniai helytartónak, hogy “nem kell nyomozni utánuk, ha azonban feljelentik és vádolják őket, büntetendők; de úgy, hogy az, aki nem vallja magát kereszténynek, és ezt kézzelfoghatóan bizonyítja, azaz áldozatot mutat be az isteneknek, megbánása alapján bocsánatot nyerjen.” Rendszeres és szisztematikus keresztényüldözésekre Traianus Decius (249-251) keresztényellenes rendeletéig nem került sor, ha azonban az elégedetlenkedő néptömegek figyelmét el akarták terelni a valós problémákról, akkor szívesen tüntették fel a bajok okozóiként a “istentelen és emberellenes” keresztényeket. Ilyenkor kegyetlen kivégzésekre is sor került: a hitükhöz makacsul ragaszkodókat az amfiteátrumokban vadállatok elé vetették. A legnagyobb arányú tömeges kivégzés az 1. században Rómában Nero (54-69), a 2. században Marcus Aurelius (161-180) uralkodása idején Lugdunumban (mai Lyon) történt, amikor közel 20 keresztényt végeztek ki ilyen kegyetlen módon: őket társaik “a hit tanúinak”, mártíroknak nevezték.

A 3. században a keresztényüldözések egyre szervezettebbek lettek, méreteikben pedig nagyobbak. Viszont a nép már egyre kevésbé azonosult velük. Az első nagy szervezett keresztényüldöző császárok Decius (249-251) és Valerianus (253-260) voltak, ám a későbbi császárok Gallienus és Aurelianus nemcsak hogy elismerték a keresztény egyház létezését, de időnkét a keresztény egyházfők véleményét is kikérték. Ebben az időszakban a gyülekezetek annyira megerősödtek, hogy saját temetőket és közös épületeket szerezhettek. A 3. században kilenc pápát Callixtus katakombájába, a várostól délre lévő boltozatos kriptába temették.

A legnagyobb méretű keresztényüldözésre Diocletianus (284-305) uralkodása alatt került sor. Diocletianus négy rendeletben támadta a keresztény közösségeket (303-304). Először templomaikat romboltatta le, majd bebörtönöztette papjaikat, és kötelezővé tette, hogy minden keresztény a hatóságok előtt áldozzon a római isteneknek (vagyis tagadja meg hitét) különben kényszermunkára került, vagy meghalt. Az üldözés egyik ürügye a nikomédiai császári palotában kitört tűzvész lehetett, amellyel Galerius, Diocletianus kijelölt örököse a keresztényeket vádolta. Az üldözés mértékéről korabeli egyházi szerzők írnak, akik a keleti provinciákban tömeges kivégzésekről szólnak. A 4. századi keresztényüldözések annyiban különböznek a korábbiaktól, hogy ezt már a római pogány nép sem fogadta akkora lelkesedéssel, mint abban az időszakban, mikor még a “Christianos ad leonem!” felkiáltással emberek százait küldték a halálba. A 4. századra a keresztény közösségek már beilleszkedtek a társadalmi rendbe, létszámuk már elérhette a 6-7 millió főt is, vagyis a birodalom lakosságának 10-15 %-a volt keresztény. Diocletianus üldözése kudarcot vallott, és ez a kereszténység számára jelentős sikernek bizonyult.

Forrás:
1. Ferenczy-Maróti-Hahn: Az ókori Róma
2. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó ISBN 963 190 853 4