A Római Birodalom vallási élete a kereszténység megjelenése előtti századokban.

A kereszténység megjelenése és elterjedése előtti római vallást talán a híres filozófus-szónok, Cicero szavai jellemzik a legtalálóbban: “Iuppitert nem azért nevezzük a Legjóságosabbnak és Legnagyobbnak, mintha igazságossá, mértéktartóvá és bölccsé tehetne bennünket, hanem azért, mert egészséget, épséget, vagyont és jólétet nyújt.” Ebből kitűnik, hogy amikor az ember az istenekre gondolt, nekik áldozati ajándékot juttatott és hozzájuk fohászkodott, akkor alapjában véve csak egy dolgot kívánt tőlük: sikert. Az istenek arra valók, hogy az embernek minden irányú és minden fajta szándékát és tevékenységét sikerre vigyék. E felfogás mögött állt még az a hiedelem, hogy minden gyakorlati tevékenységünk eredményessége, az általunk ismert racionális tényezőkön kívül még olyan, “felettünk álló” tényezőtől is függ, amelynek támogatása, közreműködése nélkül önmagában hiú minden emberi erőfeszítés.

Az emberfeletti erőktől való félelem, és a segítségük elnyerésére irányuló törekvés hozta létre az egykori Római Birodalom legkorábbi lakóinak vallási elképzeléseit.

A római vallásban minden egyéni és közös emberi tevékenységnek megvan a maga “emberfeletti” patrónusa: őt kell először is felismerni, megtalálni, majd megnyerni törekvésünk megsegítése, sikerre vitele érdekében. Az időszámításunk előtti első évezred kezdetén nagyszámú, már-már megszámlálhatatlan istenben hittek, akik az emberek minden irányú tevékenységét irányítják, patronálják és védelmezik.

Minden embernek megvolt a maga személyes védőistene. Ez a Genius. Ő kísérte végig a férfit az életében, és tartotta fenn életerejét. A nőknek, mivel amúgy is apa, illetve férj irányította sorsukat - önálló Geniust nem tulajdonítottak, később a családanyák isteni védelmezőjéről, Iunóról vélték azt, hogy ő helyettesíti az asszonyok egyéni Geniusát.

Megvolt minden családnak, háznak is a maga külön védelmezője. A családi vagyont a Penates háziistenek segítenek őrizni. A Lares a családi házban élő személyek egészségéről gondoskodnak. A Penates és Lares jelenlétét jelképező szobrok, képek és tárgyak minden ház bejáratánál láthatók voltak. Megvoltak a saját védelmező isteneik az egyes nemzetségeknek, és az egyes törzseknek is.

A személyeket, házaikat, földjeiket védelmező istenektől különböznek azok, akik az emberi tevékenységnek, a termelő munkának egyes folyamatait viszik sikerre. Ezeket a “funkcionális” isteneknek gondolták. Így például a mezőgazdasági munkák 12 “isten” védelme alatt álltak, különféle isteni hatalmak (numenek) segítettek a favágásban, vagy akár a házasságkötési aktus beteljesítésében is. Ezektől a “funkcionális istenektől” megkülönböztették és náluk magasabb rendűnek gondolták az emberi lét szélesebb területeit védelmező és ellenőrző “nagy istenek”-et; azokat, akiket Deus illetve Dea címzés illetett meg.

Róma legősibb istenei azok, akik a legkorábbi naptár szerint önálló ünneppel - vagy egy-egy flamen (római pap) részéről saját kultusszal rendelkeztek. A flamenek mindegyike külön-külön isten áldozataiért és kultuszáért volt felelős.

Róma történetének kezdeti időszakában körülbelül harminc istenből álló kört ismerünk, amelyek csaknem mindannyian egy-egy alapvető emberi tevékenység vagy emberi érdek támogatói: így például Saturnus(t), aki a vetéseket sarjasztja, Neptunus(t), aki a folyóvizeket teszi használhatóvá, Vesta, aki a házi tűzhely védelmezője.

Az emberek ezektől az istenektől egyéni és közösségi érdekeikben, termelő munkájukban való segítséget, támogatást vártak. Ezt többféle jelképes cselekedettel, ima- és varázsformulákkal, ajándékokkal vélték elérhetőnek.

A római vallásban nincs szó szeretetről, az érzelmeknek arról az áradó gazdagságáról, amelyet a keresztény vallási felfogás kívánt Krisztus követőitől. Annál fontosabb volt a lelkiismeretesség, pontosság, kötelességtudás követelménye.

Az embereknek figyelniük, tanulmányozniuk kellett azokat a jeleket, amelyekkel az istenek szándékukat, óhajukat kifejezték. Ettől a szüntelen lelki készenléttől függött terveik megvalósulása. Amit ezek az istenek kérnek, az érthető, teljesíthető: “Nem az egész szívet követelik”, csupán csak az előírt rítusok teljesítését. Amit cserébe nyújtanak, az is konkrét segítség: egészség, épség, jólét és vagyon.

Az idő múlásával azok a funkciók, amelyeket az emberek az istenektől vártak, jelentős mértékben megszaporodtak és differenciálódtak. Ennek eredményeként emelkedett ki az istenek közül azoknak a szűkebb csoportja, akik nem egyes személyek, családok, nemzetségek érdekeit szolgálják, hanem az egész “római nép”-nek, a Populus Romanusnak patrónusai. Róma három legkorábbi három főistene: Iuppiter, Mars, és Quirinus.

A római vallás kibontakozásának és fejlődésének ez az első nagy szakasza lényegileg a Kr. e. 600 körüli években zárult le. Lényeges változások Róma vallásában akkor következtek be, amikor a város lakói a Kr.e. 6. század óta szorosabb kapcsolatba kerültek az etruszk és görög világgal.

Az olyan alapvető jelentőségű szertartások, mint a madárjóslat-kérés, az állatok májában látható elváltozásokból való kötelező jóslás, az előjelek értelmezésének tudománya részben etruszk eredetűek. Az új capitoliumi triász hármas istencsoportjának tisztelete szintén az etruszk királyok ideén alakult ki. Az új istentriász tagjai: Iuppiter, Iuno és Minerva.

A Kr.e. 5. századdal kezdve a görög vallási képzetek, hiedelmek, istenalakok és szertartások is megjelentek a római vallási életben. Egy pestisjárvány adott alkalmat a gyógyító Apollo első római templomának felépítésére. (Kr.e.431.)

Legkésőbb a második pun háború idején (Kr. e. 218 és 201) már mind a 12 olymposi istenség római megfelelője megjelent párokba csoportosítva: Iuppiter és Iuno, Neptunus és Minerva, Mars és Venus, Apollo és Diana, Volcanus és Vesta, Mercurius és Ceres. A római istenvilágnak azok a tagjai, akiknek számára görög megfelelőt nem sikerült találni, fokozatosan elvesztették tekintélyüket és háttérbe szorultak.

A császárkor idején, legkésőbb a késő római korra a hagyományos vallási képzetek erőteljesen átalakultak. Az egykor önálló egyéniséggel rendelkező istenek ugyanannak a legfőbb istennek váltak több nevű, de egylényegű megszemélyesítőjévé. A többistenhit mögött kirajzolódtak a henoteizmus tendenciái (az ókori istenek mind egyetlen isteni hatalom arculatai, sokféle megjelenési formái). Az Augustus óta fokozatosan kialakuló császárkultusz Rómában, a hivatalos állami vallásosságban az elhunyt császároknak szólt, a privátszférában és főként a keleti provinciákban elterjedt az élő császár istenként való tisztelete is. Ezek, amennyiben a senatus a határozatban az istenek közé emelte őket, a divus (isteni) melléknevet kapták. Ez a kultusz politikai jellegénél fogva azonban nem vált élő hitté: inkább az állampolgári lojalitás megnyilvánulásának számított.

Forrás:
1. Hahn István: Róma istenei, Budapest : Gondolat, 1975. /ISBN 963 280 156 3/
2. Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története, Budapest: Osiris Kiadó,
    2006. ISBN 963 389 805 6